~ Ki vagyok én? ~

Konbanwa

már megint túl sokat gondolkozom ezen, és még mindig nem jöttem rá. Szinte mindennap ezzel a gondolattal kelek fel, vagy ezen gondolkozva alszom el, és legtöbbször sírva is.

Néha úgy érzem, mintha több személyiségem lenne. Vagy mint a rajzfilmekben, amikor a szereplő vállán megjelenik a kisangyal és a kisördög, akik tanáccsal látják el. Csak nálam annyi különbséggel, hogy ez inkább olyan, mintha a fejemben menne végbe és néha nem csak ketten lennének...
Néha észre lehet venni, hogy nem ugyanúgy viselkedek. Van, hogy gyerekesen vidám vagyok, hol már inkább depressziósan elvonulnék, hol totál semlegesen és érzéketlenül viselkedek másokkal.
Kiskoromban nem éreztem ezt, leginkább csak az utóbbi kb 10 évben. Egyedül vagyok, és valszeg ez hoz ki belőlem sokfélét. nem tudom mit. Érzelmeket, viselkedést... Amióta egyedül vagyok, sokszor jön elő egy másik énem, akivel beszélgetek, és olyankor kevésbé érzem magam magányosnak. Igaz, ezek a beszélgetések csak belül mennek végbe, hangot nem adnak ki, inkább mintha a fejemben lévő gondolatok társalognának egymással. Néha már úgy érzem, jobb helyem lenne egy gumiszobában ölelős kabátban ülve :'D De komolyan. Lehet, ha lenne mellettem valaki, egy személy, akivel beszélgethetnék vagy csak simán ellennénk, akkor ez sem alakult volna ki bennem. Ha nem vették volna el tőlem azt a személyt, akit szerettem, akkor lehet hogy ez sem lenne. lehet, hogy jobb lenne, lehet hogy rosszabb... sose lehet tudni. Kicsinek nagyon apás voltam, annak ellenére, hogy nagyanyám mindig utálta őt. Igen, ivott, de gondoskodott rólam is. Foglalkozott velem, elvitt sétálni, vett nekem apróságokat. Aztán anyuék elváltak, azóta nem is nagyon láttam. Talán akkor történt egy nagyobb törés az életemben, ami mindent megváltoztatott. Néha hiányzik, de most már nem akarom őt se talán. Lehet nem egy apára lenne szükségem, hanem inkább egy barátra, vagy egy társra, aki mellettem van, és esetleg foglalkozik velem, gondoskodik rólam, még ha csak keveset is, de törődne velem.

Hogy azt érzem, több személy is van bennem, nem hinném, hogy orvoshoz kéne fordulnom. Egy vad idegennek úgysem árulnám el a titkaimat. De akkor jogos lenne a kérdés, hogy miért írom le őket egy nyilvános blogban? Szerintem más az ilyeneket csak leírni, és vagy nem olvassa senki, de legalábbis nem reagálnak rá. Személyesen elmondani teljesen más. Ott válaszolnak rá, visszakérdeznek, látod a másik reakcióit. Látod rajta, hogy totál lenéz, amiért ilyen vagy. Ez nekem nem hiányzik. Inkább leírom.
Szerintem az íróknál is ez van, hogy néha könnyebb inkább írásban kifejezni a gondolataikat, mint szóban. Szerintem 1-1 írásukban nem csak egy esetleges kitalált történet van, hanem a saját személyiségük. Tudnak azonosulni a szereplőikkel, akár mintha az egyik ők maguk lennének, és a szereplőjük az ő saját érzelmüket, személyüket mutatná meg. Mindig van egy szereplő, akinek a helyébe képzelik magukat, és szivesen cserélnének is vele akár. Vagy épp saját fájdalmukat adják ki általa. De mindenképp benne van abban saját maguk egy kis darabja.
Nálam is, amiket firkálni szoktam, egy darab magamból, az én érzéseim, amiket elképzelek, hogy milyen jó lenne, ha igaz lenne. Igaz, amiket irkálok, csak puszta fengörlizmus, de legalább ott sosem vagyok egyedül.


Azt hiszem, ezt se így gondoltam el először, csak az a bajom, ha elsőre nem írom le rögtön a gondolataimat, elvesznek. ha már "kibeszélem őket magamban" akkor már nem biztos, hogy mégegyszer végig tudok menni ugyanazon a gondolatmeneten, mert mikor itt írom, akkor már csak én vagyok. Az a másik személy bennem már nincs itt, amint elmondtam neki, visszahúzódik, és nem akar előjönni. Szerintem ilyenkor kéne egy lappal és tollal rohangálnom XD vagy nem csak feküdni az ágyon, hanem megfordulni, Töpszli bekapcs, és elsőre is oda "kimondani" azokat a gondolataimat, amiket megosztok másik önmagammal. Akkor valszeg nem lenne ilyen értelmetlen össze-visszaság az egész, részletekkel a balladai homályban.

Ennek ellenére még mindig nem tudom, ki vagyok én...

baii~

だっふんちゅ(・ε・)