2009. október 14., szerda

~ cím nélkül ~

- Mindig csak szenvedtem, sose tehettem azt, amit akartam sose viselkedhettem úgy, ahogy szerettem volna, mindig megmondták, milyen ruhát vehetek fel, milyent nem, mindig azt kellett tennem, amit ők akartak… mindig rám erőltették a dolgaikat, amiket én nem akartam… sose lehettem szabad, mindig csak hallgathattam, hogy megint milyen bunkó módon viselkedek, és hogy legyek normális, mint a többi ember. De sose értettek meg engem, sose tudták mire lenne szükségem, mert mindig csak a saját érdekeiket figyelték, hogy nekik jó legyen. Én persze nem szólhattam bele semmibe, még ha velem kapcsolatos volt is a dolog, mint például a tanulás. Aztán mikor megpróbáltam saját lábamra állni, és ellenkezni mindig én voltam a rossz, a szófogadatlan, a pofátlan ember, hogy mit képzelek én magamról, és hasonlók… Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd szabad lehetek, megtehetem mindazt, amitől eddig tiltottak. Oda mehetek majd, ahova én akarok, és nem kell senkitől sem engedélyt kérnem rá. Azt tehessem, amit én akarok, és senki ne szóljon bele, hogy ez így nem jó, egy normális ember nem így viselkedik. De ki mondta, hogy én normális vagyok? Sose éreztem magam úgy, hogy beleillenék a környezetembe. Mindig az volt az érzésem, hogy nem vagyok odavaló… kilógok a tömegből, mert nem akarom azt csinálni, mint mások. És ez persze mindig szemet szúrt a családomnak, hogy ez nem helyénvaló, próbáljak meg olyan lenni, mint a többiek… de ez nekem sose ment. Még most sem érzem azt, hogy teljesen elfogadnának az emberek. De biztos csak velem van a baj… hogy én másképp képzelem el a dolgokat, máshogy érzek, más vagyok… Néha megfordult a fejemben, hogy jobb lenne ha valaki ledöfne egy kemény dologga- … … … most meg mi ez a perverz fej?
- Seeeemmi~
- Akkor meg minek vágsz ilyen fejeket?Ah, baka~
- Talán bajod van velem?
- Seeeemmi~ - mondta, és mosolyogva ölelte át a férfit, és nyúltak el az ágyon, egymáson fekve. – Holnap akkor felvehetem a bakancsodat?




*na ennyit rólam mára XD*
am csöppnyi segítség: Hitsugi és Én... főleg én vagyok a ficben itt feljebb... pöppnyi drabble, ennyi telt tőlem XD

mood: pure love~
music: FT island - You don't know my feelings

3 megjegyzés:

Andreya Von Tosh írta...

Nem akarlak elkeseríteni, de sosem lesz száz százalékosan az, amit te akarsz. Ha nem a szülőkhöz kell alkalmazkodni, akkor a férjhez, gyerekhez, főnökhöz. Sok-sok időbe tellik, hogy az embert elfogadják a bolondériáival együtt, de amellett valamit le kell tenni az asztalra, iszonyú keményen dolgozni vagy rengeteget tenni a közösségért. És ha ezt megteszed, akkor tizenöt-húsz év után azt is el fogják viselni, hogy 36 évesen vk-s fejjel rohangálsz az utcán és rockkoncertekre jársz. De addig nem. Ha nem állsz be a sorba egyik oldalról, nem lóghatsz ki a másikon.

Jiyool írta...

sajnos igen,ez mindig így lesz,21 évesen engem anyám még mindig ellenőriz,mikor hova megyek,mikor mit csinálok,mikor mit veszek fel és,h mind ezt én,h képzelem.úgy mond már ez lenne a 4. évem,h egyedül állónak kéne éreznem magam.egyetem meg ienek.mindig azt mondja/ák,h azt csinálok amit akarok,amit szeretnék,aztán még is ők szabnak meg mindent az életemben.MINDENT.és ez kiborít,de ez van.mert igaz,h nem kell olyannak lenned mint a többi,de igazodnod kell. ha most a családhoz később máshoz.

Fru-chan írta...

én csak kiadtam a reggeli dühömet XD tudom, hogy mindig alkalmazkodni kell valamihez vagy valakihez de na o.o